Huszonhárom éve annak, hogy a Csík Zenekar megalakult Kecskeméten. Jó tíz éven át kimondottan régi vágású paraszti muzsikát játszottak, csupa-csupa tiszta forrásból. A kezdetben főleg táncházi körökben ismert együttes az ezredfordulóra kezdett koncertzenekarként is befutni, így a 2000-es sydneyi nyári olimpiai játékok megnyitóján a magyar népzene egyik reprezentánsa lett. Ugyancsak erre az idő esett egy másféle „utazás” kezdete is. A kor falára című 2001-es album címadó számában egy magyarpalatkai dallamot úsztattak át szvingbe, azt kutatva, miként „boldogulna” egy régi magyar dallam az „újvilágban”. A 2005-ös Senki nem ért semmit című albummal megint csak tovább álltak. A felvidéki, békési és erdélyi muzsikák mellett ugyanis három Kispál és a Borz-számot, és Lovasi András szövegével-énekével egy amerikai bluest is eljátszottak. Nem is akárhogy. Azok éppúgy belesimultak a magyar népzenébe, mint a Csík együttes hangvételébe. A magyar nép- és rockzene kapcsolatában ezzel megszületett a „tradicionális rocketno”, melyben immár „a népzene kebelezte be a rockzenét”. Ez az új stílus 2008-ban újabb átiratokkal gyarapodott, sőt. Az Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen… albumon szereplő Most múlik pontosan című Quimby-feldolgozásból valamiféle himnusz kerekedett, mely immár több mint négymillió rákattintást jegyez a YouTube-on, olyan népszerűvé téve a Csík Zenekart, amire addig a folkzenekarok körében nem volt példa. Itt tartunk most… – a csúcson. Már csak az a kérdés, hova tovább…?